Igaz, csak néhány napja, de ismerjük őket. Egyet közülük, a „térföldi remetét”, ahogy Vörösmarty hívta, vagy ahogyan Mikszáth nevezte, „Isten itt felejtett kalapját” bizonyára sokan. Somló a „köztudott”. Somló a Juhfark, a Kő, a Bazalt, Somló a Györgykovácsimre, a Feketebéla (hess tőlem, elfogultság!) és még jó néhány remekbe szabott bor és borász. Ez Somló, az ottfelejtett.
Ottfelejteni valamit nagyon más, mint elfelejteni. Az első lehet a Cavinton, a második a lélek hiánya. A helyzet, mármint Isten kalapjaival kapcsolatban, azért nem ilyen súlyos, mert minden kalap „alatt” ott a bor. Hogy a Somló alatt ott van, tudtuk, hogy Ság-hegy és Kissomlyó-hegy alatt is ott van, most már tudjuk. Köszönhetjük ezt annak, hogy közvetlenül március idusa előtt, amolyan Jack London-i hangulatban, útnak indultunk. „Bent szülött” vezetőnk (ő, erre a jelzőre bizonyára büszke lesz), Ambrus Lajos, József Attila-díja író, a Kortárs című folyóirat és a Magyar Nemzet Lugas c. rovatának szerkesztője volt, aki Berzsenyi szülőfalujában, a költő „szomszédjaként” írja (bibliográfia ITT), szösszeneteit Kemenesalja kicsiny településén, Egyházashetyén.
A „hetyei anziksz” korábban olvasott hangulata fogható, érezhető és látható, a 250 éves parasztházban pedig áll az idő, az a fajta idő, aminek állnia kell. Előkerülnek (Nem! Előkészítve!) Lajos borai, a frissen sütött leveles tésztás pogácsa, és mintha mindig ismertük volna egymást… Szépen iszunk (borkultúrásan: kóstolunk) és szépen beszélgetünk. Juhfrak két évjáratból, Furmint, Hárslevelű és a megkerülhetetlen Olaszrizling. Csupa-csupa tőről metszett eredetiség, hagyomány és tisztesség, talán kicsit közhelyesen, de vitathatatlanul a Hegy levei, a jótékony bazalt minden szépségével. A borok közös művek, a nemrég feloszlott szövetkezeti forma barátságra szabott termékei. Maradnánk így hetekig, de indulnunk kell.
Következő kissomlyói állomásunk Végh Rezső pincéje. Rezső bátyánk erdész, vadász, szőlész és borász. Mondhatnánk: csak aludni, meg némi borért járt plafon alá. Befűtött kályha mellett magunkba toljuk a beköszöntőt (Szép törköly! Tudom, a vendég megérkezésének szól. Finom is, de ez most nem kellett volna. Mindegy, vissza nem húzhatjuk.) Jönnek a borok, egyszerű pohárban, pattog a tűz, Rezső bácsi mesél, és rendületlenül tölt. Mint Prágában, mondjuk az U Flekuban, ahol, ha megiszod, a sör újraterem. A borok, ahogy Lajosnál is, igazi bazaltos borok, minden benne van, amit eddig csak az „ottfelejtett”-nél szerettünk és vártunk el. A főnixmadár-poharakban gyorsan ott terem a „szerzett” tőkékről csordult Királyleányka, az Olaszrizling, fura és ismeretlen vendégként a világító Semillon, a sor végén pedig hibátlan fehér vegyes. Kis birtok bőségesen termő borait kortyoltuk, közben ismerkedtünk az ültetvénnyel, s békültünk a somlyói szőlő tüzes savaival.
Nem dal, nem móka és nem kacagás, ez kemény munka. Indulnunk kell, Ság-hegyen Nagy Kálmán vár bennünket, immár egy órája az ő borait kellene kóstolnunk, de mentségünkre (ami nincs), itt tényleg nem úgy múlik az idő. Kálmán gyönyörűen előkészített mindent, érkezésünkkor szinte függöny gördül fel. Vendégvárás és vendéglátás a javából. Megfogja kezem, behúz egy kicsiny helyiségbe, és pillanatok alatt magára ölti tépőzáras borrendi talárját. Nem vagyunk oda ezért a viseletért (az „egyenséget” inkább a lélekben szeretjük), de be kell látnunk: van, akinek jól áll. Őszintén és a tiszteletünkre viseli, s ezt az őszinteséget mutatja boraiban is. Koros hordókból kerül ki a dugó, lopóban a borok: éles Zöld veltelini, a Hegy szépségeit mutató Chardonnay, tüzes Rizling és távoli, soproni vendégként meglátogat bennünket Kékfrankos barátunk is. A borok lassan melegszenek, a 4-5 fokos pincében mi lassan kihűlünk, így a tömör-bajszos házigazdánk javaslatára tovább indulunk, hogy aztán majd visszatérjünk.
Második Ság-hegyi állomásunk Dénes Tibor birtoka. Örülünk, hogy Kálmán közvetlen szomszédja, már nem mintha itt a távolsággal számolni kéne, de fáradunk. Nehezek ezek a borok, a bejutó savak mennyisége pedig nem ígér nyugodt éjszakát – ó jaj, csak nehogy kijussanak! Író-borász kísérőnk előzetesen kreinbacheri-stílusnak (kóstolandó Somlón) nevezte a borokat, dicsérőleg: elegáns, kifinomult, érthetőbb borok ezek: először palackból, illatos-itatós Premier két évjáratból (Olaszrizling, Irsai Olivér, Cserszegi fűszeres és Ezerfürtű házassága ez), gyümölcsös rozé, őszinte és igazi bazaltos Furmint, a terület minden szépségét bájosan bemutató Chardonnay. A palackok után a tartályok és hordók faggatására indulunk, gazdánk a gyenge 2010-es évjárat szép borait mutatja: elsőként illatos-sós Szürkebarát, gyümölcsökkel, egyensúlyos Furmint és minerális Rajnai rizlingek – most még bőséges bennük a jótékony cukor, de itt a Hegyen senki nem siet, nekik is van még idejük erjedni. Közjátékként márnemrozé-mégnemvörös sillert iszunk – igen, Őt inni szokás, majd a sorban újra színt váltva a Birtok büszkeségével, a 2006-os Olaszrizlinggel zárunk, amely 2008-ban a Pannon Bormustra csúcsbora lett – érdeme nem véletlen!
Hát ez volt a mi szombatunk Isten elfelejtett kalapjai alatt. Szállásunkra érve a pénteki élményeink sorában felidéztük Tóth Sándor, a monostorapáti Scheller Szőlőbirtok borászának kitűnő borait és komoly kultúrtörténeti előadását, valamint Szalai Attila remek badacsonyi tételeit. Éjfél után, a savaktól félve, néhány órát ülve alszunk, hogy vasárnap a csopaki Jásdi Pince tételeit kóstolhassuk. És lám, így kerek a világ: Jásdi István, Szerenád a szőlőben c. könyvének recenzióját, Csopaki szerenád címmel, Ambrus Lajos írta. Ha tehetik, olvassák el mindkettőt.
Kiss Attila és Csiszer László
(Borbarátok Szegedi Társasága)
(Borbarátok Szegedi Társasága)